Száz év történelmi léptékkel nem nagy idő. De 100 év kitaszítottságban, megalázottságban, kifosztottságban örökkévalóságnak tűnik. Nincs mit csodálkozni azon, hogy máig nem gyógyultak be a sebek, hogy elevenünkbe mardos most is nagyapáink fájdalma.
A trianoni békediktátum eredményeként Magyarország, nevében a Magyar Királyság önálló, független ország, de napjainkig feldolgozhatatlan következményekkel. Az ország területének kétharmada került más országokhoz és a magyar lakosság egyharmada idegen uralom alá. Egy európai nagyhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia társországa közép-európai kis országgá vált.
Trianon napjainkban is bennünk él. Az egykori döntés gyakorlatilag a XX. század elejétől rányomja bélyegét a magyar közgondolkodásra, de mindennapjainkra is. Azok a nemzettestvéreink, akik a mai országhatárainkon kívül élnek, mindennap szembesülnek a döntés számukra/számunkra szomorú kihatásaival. Nyelvhasználat, kulturális lehetőségek, politikai és emberi jogok…
Mindezekkel kell együtt élnünk ma, de ezzel együtt és ennek ellenére tartsuk magunkat ahhoz, hogy egy nemzet vagyunk a fennálló földrajzi és politikai országhatárok ellenére is! Trianon pedig soha ne kopjon ki az emlékezetünkből! Segítsék abban megtartani Juhász Gyula szomorúan szép sorai: „És nem lehet feledni, nem, soha/ a bölcsőket és sírokat nekünk,/ Magyar bölcsőket, magyar sírokat, / Dicsőség és gyász örök fészkeit.” (Trianon)
